Mindenki őt akarja – Szerednyey Béla két előadásban is színpadra lép a VIDOR Fesztiválon, a Rózsakertben

Színházban és filmekben egyaránt láthatjuk, szinkronizál is. Visszatérő fellépő a VIDOR Fesztiválon, idén a Turay Ida Színház társulatával a Mindenki engem akar című előadásban láthatjuk komédiázni, a Játékszínnel pedig a Hölgyválaszban lép fel.

– Nemcsak színész, hanem rendez is. Honnan a késztetés?

– Botcsinálta dolog, tehát nem előre megfontolt szándék vezetett, hanem egyszer csak így alakult. Tanársegéd voltam a Színművészeti Egyetemen, és ott össze kellett hozni az osztállyal egy előadást. Innentől datálódik, mert ez a vizsgaelőadás annyira jól sikerült, hogy azóta három színház is megvette díszletestől – amit szintén én terveztem – és játszotta évekig. Ha tetszik a felkérés, szívesen vállalom.

– Bőven vannak nyíregyházi kötődései, gyakori résztvevője a VIDOR Fesztiválnak is.

– A Madách Színháznak nagyban köszönhető, hogy több évtizede színpadra léphetek Nyíregyházán. A musicalek révén kerültem kapcsolatba a Mandala Dalszínházzal, ők többször hívtak fellépni a Madáchban játszott szerepemmel. ők szervezték le nagyon régen, a mostani Rózsakert Szabadtéri Színpad elődjében a Macskák előadást, ami nagy sikert aratott. Folyamatosan jártam Nyíregyházára Józsefet énekelni a József és a színes, szélesvásznú álomkabát című musicalben. Majd minden nyáron ott vagyok valamelyik színház társulatával a VIDOR Fesztiválon.

– A díjak is megtalálják: „a legjobb átváltozó művésznek” járót például Nagy Sándorral és Magyar Attilával közösen kapták meg az Agyeldobásban nyújtott alakításaikért, a Ne most drágám rendezéséért pedig tavaly Capitano-díjat kapott.

– Ezeknek mind nagyon örültem – de van még hely a kirakatban...

– Következő mondatot olvastam a Mindenki engem akar beharangozásánál: „Mi pedig újra ámulhatunk Szerednyey Béla színészi játékán, aki hihetetlen humorával csodát tesz a színpadon.” A vígjáték, a humor fontos az Ön számára?

– Természetesen. Az ember oda megy, ahová viszik. Tehát – megfordítom a zöldséges pultot – én vagyok az alma, a narancs és a körte. Én hála istennek azt tudom mondani, otthon éreztem már magam drámában, musicalben és vígjátékban is. A vígjátékot mindenki könnyű műfajnak hívja, pedig szerintem az egyik legnehezebb. Az a jobb benne a többihez képest, hogy a visszajelzés azonnal megtörténik: ha az ember mond egy poént, egy viccet, azt jellemzően nevetés és taps kíséri. Míg egy komolyabb színdarabra csak a legvégén jön a visszajelzés, a taps, a siker. A visszajelzés begyújtja a rakétákat. Minden műfajban és mindenhol.

– Ön egy népszerű művészt alakít a Mindenki engem akar című darabban. A hétköznapokban hogyan viseli a népszerűséget?

– Mostanában már kicsit megkopott a dolog. De nagyon jól viselem, miként a hiányát is megnyugvással és örömmel. A fiatalabb korosztály talán azt sem tudja, kicsoda Szerednyey Béla. Ez persze nem sértettséget vált ki belőlem, hanem nyugalmat.

– Vannak a sztárságnak átkai, árnyoldalai is.

– Ezt tudjuk, de lehet gyakorolni. Én megpróbáltam – és azt hiszem sikerrel – nem felülni erre a celebnek nevezett lóra. Nem az ízlésemnek megfelelő, nem is nagyon vállalok kifejezetten celebritáshoz fűződő dolgokat. Inkább arra szeretek menni, amihez van tudásom. A kitárulkozást semmilyen szempontból nem tartom jónak. Nem lubickolok egyik közösségi média vizében sem, nem gyártok TikTok-videókat, kerülöm a Facebookot és az Instagramot is. Így persze azt mondhatják rólam, hogy nem is létezem, de nekem ez így jó.

– Akik színházba járnak, tudják ki Szerednyey Béla.

– Úgy legyen!

– Mit várhatunk a Mindenki engem akar előadástól, miért nézzük meg?

– Noël Coward írta, aki fantasztikus életművet tudhat magáénak, s ez a merész vígjátéka a nyolcvanas évektől kezdve folyamatosan ott van London és New York legfontosabb színházaiban. Igazi, lélekre ható színdarabokat írt. A Mindenki engem akar tulajdonképpen erről szól, amiről beszélgetünk, hogy a színész élete a magánélettel hogyan vegyül, vagy nem vegyül, s mindennek mik a hátulütői. Barátok, szerelmek és rajongók, számító ál-celebek nyüzsögnek körülötte és igyekeznek kisajátítani maguknak. Nyílnak és csapódnak az ajtók, egymásnak adják a kilincset a különböző figurák. Igazi cirkusz alakul ki körülötte. Ezeket boncolgatja a vígjáték, és ez nagyon érdekes tud lenni. No és természetesen nagyon mulatságos.

– Azaz nem szimplán nevettet, hanem gondolkodásra is késztet?

– Igen. Persze amikor az ember királyt játszik, figyel arra, hogy messze nem ő a király. Itt is úgy van, bizonyos dolgokat takargat mindenki, de ahogy Moliére-nél, itt is kiderülnek a visszásságok. Nem a saját életünkből merítettünk, hiszen Magyarországon nem jellemző tudomásom szerint az a fajta színész-lét, hogy több embert, mint udvartartást foglalkoztat maga körül. Főként az Egyesült Államokban ez normális: van ügynöke, producere, szakácsa, bejárónője, sofőrje, sőt testőre, akik a színésztől kapják a fizetésüket. Láthattuk, hogy például Jennifer Lopez milyen kísérettel érkezett Magyarországra. Úgyhogy én eljátszom, ami írva van, és megpróbálom magam beleélni, hogy milyen lehet az, ha egy színész ki van szolgáltatva az őt segítő, illetve gátló tényezőknek – vagy éppen nincsen.

– El tudná képzelni, hogy udvartartása legyen?

– Sosem tartottam szükségesnek. Manapság viszont már azt látom, hogy akadnak kollégák, akiknek vannak segítőik, talán bizonyos dolgokat levesznek a vállukról, megkönnyítik az életüket. De lehet, mégsem adja azt a szabadságot, amit szeretnék. Talán majd a következő életemben...

(Szerző: Kováts Dénes)